powered by www.bluechip.hu

Dishonored 2 teszt

Áldozzunk az Outsider szentélyében mind

by Sommendáré
2016. December 08. 20:49
Címkék: pc, stealth, teszt
A folytatások ritkán lesznek sikeresek, és bár a Bethesda, mint kiadó szerintem az egyik legmegbízhatóbb, voltak kétségeim a játék sikerességét illetően. Annyiban reménykedtem, hogy képes hozni az első rész színvonalát, nem is kell, hogy jobb legyen, csak visszafelé ne fejlődjön a játék. Érdemes volt böjtölni - és áldoznom minden éjjel az Outsider oltárán -, mert a Dishonored 2 méltó folytatása az első résznek.

Az első rész történései után 15 évvel kapcsolódunk be az eseményfolyamba, az uralkodó Emily Kaldwin, édesapjával Corvo Attanoval viszonylagos békét és rendet tartanak fenn. De hamar sejteni lehet, hogy nem lesz sokáig béke és nyugalom, mindezt bizonyítja Delilah érkezése. A név azoknak lehet ismerős, akik játszottak a Bridgmore Witches DLC-vel még az első rész idején, de a hölgy azóta se lett szimpatikusabb.

Jassemine Kaldwin halálának tizenötödik évfordulóján megemlékezést tartanak, ahol nem csak Emily és apja, illetve az udvar vesznek részt, de váratlan vendég is érkezik. Karnaca hercege karöltve Delilah-val és furcsa robothadsereggel érkezik, majd rövid úton katonai puccsal átveszik az uralmat.



A puccs, ha nem volna elég, akkor még egy probléma nyomja vállunkat. Egy „Crown Killer”-nek nevezett gyilkos sorra végez Emily ellenségeivel, így az uralkodópárosra terelve a gyanút, miszerint piszkos módszerekkel szabadulnak meg a nem kívánt elemektől.

A katonai erőszakkal történő hatalomátvételkor még a trónteremben ki kell választanunk, kivel szeretnénk végigjátszani a játékot – ezen módosítani nem lesz módunk, így mindenki okosan döntsön. Miután Corvot vagy Emilyt sóbálvánnyá varázsolták, megkezdődik menekülésünk a palotából egészen Karnacáig, ahol felgöngyölíthetjük a szálakat, és megkezdjük bosszúhadjáratunkat, és mellékesen visszavesszük a trónt.

Az új mindig jobb

Barney Stinson mondásával ugyan nem értek feltétlenül egyet, sőt éppen játék és filmsorozatok esetében jön be legkevésbé ez a mondás. Amire a Dishonored második része szépen rácáfol. Akár Emilyt akár apját választjuk, maradandó élménnyel leszünk gazdagabbak és pont a két karakter miatt, az amúgy is magas újrajátszhatóság csak tovább nő. A két karakter nagyon más stílust követel magának, bár mindkettővel teljesíthető akár a full spectre mód, akár a hentelős, kaszabolós stílus.

Kezdjük először azokkal az elemekkel, amik megmaradtak az előző részből. Ilyen például a játék hangulata, ami még mindig tökéletes.  A mechanika alapjain nem változtattak, de nem is volt rá szükség, hiszen a Dishonored első része éppen abban volt tökéletes, hogy mai napig az egyik legjobb stealth játék. A legfrissebb játékélményt Emilyvel kapjuk, az ő képességei teljesen újak, igaz megtalálható néhány alapfunkciót ellátó képesség, mint amilyen a gyors helyváltoztatás, vagy nehezen elérhető helyekre való fel és lejutás, nála ez a Far Reach nevezetű skill, ami lassabb egy kicsit a portnál, így nehezebb ütemezni, főleg csata közben.

Amennyiben valaki inkább a régebbi játékélményt szeretné kapni, az válassza Corvot. Az képességei nagyrészt ugyanazok, mint voltak, apró változtatásokkal és az új funkciónak köszönhetően tovább fejleszthetőek.

Mint régen, most is ezer módon meg lehet csinálni egy küldetést, és a remek pályadizájnnak köszönhetően sokkal inkább érezzük nyíltnak a világot. Az első epizódban ezzel voltak néha gondjaim, mert nagyon érezhető volt, hogy egy kicsi szeletében vagyunk Dunwallnak, és így a város is kicsinek tűnt. Mivel a kis map részeken is általában egy épületben jöttünk mentünk főleg, ez csak tovább erősítette ezt az érzést.



Azonban a játéknak otthont adó Serkonos sziget sokkal élőbb és nagyobbnak – meg nyitottabbnak – hat, mint anno Dunwall. Nincs olyan érzésünk mintha csak egyszerűen a régi játék pályaelemeit emelték volna át. Mind a dizájn egészen más, mind pedig annak emberekkel való feltöltése. Igaz anno a patkányok által terjesztett járvánnyal meg lehetett magyarázni a kevés npc-t, Serkonos  a vérszúnyog járvány ellenére is sokkal hitelesebb városképet ad.

Tetszett a steampunk stílus, amit most kicsit délies hangulatra emeltek a szutykos iparosodási idején elképzelhető London helyett. Olyan, mint egy hajdan virágzó, és jelentős kulturális értékekkel megáldott dél-európai város, ahol felütötte a fejét a korrupció, szétlopták a kincseket és csúnya járvány terjed. Hoppá, éppenséggel Serkonos történetét meséltem el. A sziget ugyanis ilyen. Sok könyvből, iratból karakterek egymás közötti interakcióiból megtudhatjuk milyen volt a város és milyen most a jelenlegi herceg irányítása alatt.

Míg Corvo képességei és jelleme is (szerintem) alkalmasabb az igazi spectre játékstílushoz, addig Emily-vel - ha kihasználjuk ezeket az inkább offensive skilleket - igazi predator módba kapcsolhatunk. Ami tud nagyon élvezetes lenni. Lehetünk végtelen elegánsan bosszúállók. Mindenkit kinyírva, de úgy, hogy senki nem vesz észre, de akár a szó szoros értelemben, átvághatjuk magunkat mindenkin. Hangosan, nagy csörtével. De mint azt megszokhattuk, itt sem mindegy hány karaktert ölünk meg, hányszor vesznek észre, vagyis mekkora lesz a káosz egy feladat/pálya végén.

Itt éppen a vérszúnyogok által terjesztett kór miatt bajos a sok hátrahagyott, meg ivóvízbe fojtott hulla. Aki alacsony káosz ratinget óhajt, annak ajánlatos a szokásos türelemjátékot csinálni. Vagyis a legkevesebb embert megölni. Persze el lehet őket kábítani, de ez esetben nagyon jól el kell rejtenünk őket.

Viszont van egy hatalmas csavar a játékban. A játék elején ismét találkozunk az Outsider nevezetű illetővel, akinek segítségét, ezáltal a különleges képességeket, el is utasíthatjuk. Tehát csak a fegyverek, a mászás és a hátulról fojtogatás marad. Önmagában szerintem ez is megfelelő izgalmat rejt magában, és akik igazi kihívásra vágynak azok biztosan belevágnak ebbe is.



Emily képességeit már említettem, hogy sokkal inkább alkalmasabbak, ha nem is a nyílt harcra, de offenzívebb, mint édesapja talent fája. Néhány példa ezekre a skillekre:

-          Far Reach – egy árnyszerű kar, mely továbbfejlesztve nem csak Emilyt húzza oda valahova, de tárgyakat és hullákat és mozgathatunk vele, majd élő enemyre is hatásos.

-          Mesmerize – a skillel Emily képes bódulatba ejteni egy ellenséges npc-t, tovább fejlesztve nő ennek ideje, és több célpontra is alkalmazható.

-          Domino (a kedvencem) – az uralkodónk képes összekötni kettő, majd több enemy sorsát. Így ha az egyiket elkábítja, az megtörténik a vele összekötött egyénnel is.

-          Shadow Walk – Emily egyik komoly képessége, ennek segítségével egy furcsa árnyszerű lénnyé válik, aki eltűnik a „voidban”, így nehezebb észrevenni és elég brutálisan képes végezni ellenfeleivel. Továbbfejlesztve több ellenfélre is hat, és gyorsabbak lehetünk.

-          Doppelganger – Emily képes magáról másolatot létrehozni, aki harcol helyette, eltereli a figyelmet, sőt később kettőt is létrehozhatunk. Érdemes kombinálni a Dominó skillel.

A Doppelganger és a Domino képességek elképesztően jó kombót alkotnak. Megfelelően felfejlesztve ezeket, lehet, hogy soha nem kell ellenséghez hozzáérnünk. Hiszen ha összekötjük egyik másolatunk sorsát egy ellenséggel, akkor simán ki lehet ütni, anélkül, hogy a közelébe mentünk volna, elég csak látó és hatótávon belül lenni. Egyértelmű, hogy mindenkinek Emily lesz a nagy újdonság, de érdemes Corvoval is végigvinni a játékot, hiszen a papával nem csak a képességek mások, de másként reagál helyzetekre, a világban történő dolgokra, más információkat tudhatunk meg.

A vér nem hazudik

A különböző skillek mellé vannak olyan képességek, amelyek mind Emily mind apja fegyvertárában megtalálhatóak. Ilyenek a passzív erők, vagy a nagy kedvenc a Dark Vision. Ez utóbbi az egyik leghasznosabb volt régen is, ez most se lesz másként.


Elképesztő az a jól megírt történet és kapcsolatrendszer, ami a karakterek között van. Főleg Corvo és Emily kapcsolata az ami nekem nagyon tetszik. Ugyan az első rész sztorija nem volt a legeredetibb – a második sem sokkal ütősebb, de jobban kidolgozott – remek alapot adott a Dishonored világának. Szerencsére a második rész tovább haladt és bővítette számunkra az amúgy is részletes és remekül kidolgozott világot. Karnaca hangulata elképesztő. Tudom talán elfogultan rajongok, de én szeretem az ilyen szintű részletességet. Néztem pár végigjátszást, és zavart nagyon, hogy sokan nem is figyelnek ezekre a dolgokra. Igen élvezetes a lopakodás, a gyilkolás, a skillek építése, de ha nem figyelünk oda a környezetre, megette a fene az egészet. Itt van egy remekül felépített -szerintem grafikailag is szépen tálalt-világ, akkor miért rohannék végig rajta? Benézek minden zugba, kinyitok minden szekrényajtót, elolvasok minden kis levelet. Jó, azokat a könyveket nem olvasom el amiknek a címe ismerős, de minden egyebet igen.

És érdemes tényleg mindkét karakterrel ezt megtapasztalni. Emily nem csak keserűséggel, de elképesztő dühvel áll a világ elé, reakciói igaziak, fájdalmasak. Corvos inkább a belefásult és elkeseredett oldalát mutatja meg, és így is reagál a világra.

A különböző skillek mellett még rengeteg eszköz áll rendelkezésünkre végrehajtani a küldetéseket. A leghatékonyabb távolsági fegyver még mindig a nyílpuska. Csendes, többféle tölténnyel ellátott, egyszerűen tökéletes. A puskát sose használtam, hangos és lassú. Az én játékstílusom amúgy is a lopakodós fojtogatós, elaltatós, szóval ritkán volt alkalmam egyéb eszközöket használni. Továbbra is találhatunk bálnacsontokat (Bone charms), amelyek további passzív előnyöket adhatnak nekünk, melyek elég változatosak.

Az új ellenfelek, Kirin Jindosh gépei megfűszerezik a harcokat, ahányszor megláttam egyet, megemelkedett a pulzusom. Nagyon jól el lettek találva, és változatosan lehet őket is kiiktatni.

Most is megkapjuk azt a bizonyos szívet, mely annyi titkot árult el már Dunwallról és karakterekről. Az első részben én szinte folyamatosan faggattam a szívet. Megláttam valakit, azonnal kattintottam, mit tud róla az uralkodónő szíve, most sem tettem másként.




Az AI szerintem javult, bár régen is elég hamar meghallottak, főleg ha elfelejtettem leguggolni és a trappolásomra hárman ugrottak rám. És igen, akadt néhány technikai probléma a PC-port esetében, de elnézést… nem voltak azok olyan vészesek. Falnak megyek attól, hogy valaki azon hisztériázik, hogy nem fix 60 fps-e van, hanem időnként droppol. Jöttek ki ennél sokkal rosszabbul optimalizált játékok, a Dishonored 2 nem a legvészesebb. Ami persze sajnálatos, hogy ma már képtelenek elénk rakni egy full kész, nem bugos játékot, de a piac már csak ilyen. A kiadó, a marketinges és egyéb üzleti döntéseket hozó felsővezetőket más nem érdekli, csak a bevétel, és azonnali hasznot akarnak, tehát minél gyorsabban adják ki, annál hamarabb jön a pénz. De annak örülök, hogy ezt a játékot nem egy év alatt dobták elénk, és meg is látszik szerintem a négy éves fejlesztés.

Itt jutunk el a sokat kritizált grafikai motorra és a dizájnra. Az első rész grafikája nekem tetszett. Csúnya volt igen, de nem azért volt ronda, mert az engine vagy a mögötte álló mechanika rossz volt. Ha megnézünk artokat, akkor ilyenre tervezték a játék dizájnját, ami az egésznek a hangulatát meghatározta. Azt a sötét és groteszk steampunk világot, ami annyira zseniálisra sikerült. Egy szép csili-vili grafikával nem lehetett volna az a nyomasztó érzés, mint amit kaptunk.

Nézzük, meg milyen gyorsan fejlődik az informatika és így a játékoknak is fejlődniük kell. Viszont ha egy tartalmilag is jó játékot szeretnénk, akkor nem elég egy év alatt elkészíteni. Mert egy év alatt vagy a technikai rész lesz ütős és perfect, vagy a tartalom, a világ és a történet. A Dishonored 2 az arany középutat választotta. Lehetett volna szebb, de lehet nem lett volna tele ennyi addiktív tartalommal, ennyire jó játékmenettel, jó karakterekkel és történettel. Az a grafika, ami ez alatt a négy év alatt készült, biztos vagyok benne, hogy már nem felel meg sem technikailag sem másként a mai igényeknek, de még így is remekül néz ki a játék. Ez persze abszolút szubjektív. Akinek nem tetszett az első játék grafikája, nem biztos, hogy ezzel majd megbarátkozik.

A Dishonored 2 egy olyan folytatás, amit megérni végigpörgetni, nem csak a rajongóknak, hanem azoknak is akik még nem tapasztalták meg a Dishonored élményt.