The Last Guardian - PS4 teszt

Kerestem interjúkat Fumito Uedával de elég kevés anyagot lehet találni, még az internet végtelen információ tengerében is. Amennyit sikerült kihámoznom az anyagokból – keresve némi információt a The Last Guardian fejlesztéséről –, hogy nem lustaságból készült ennyi ideig a játék. Azért nem jött ki anno a tervezett PS3 platformra, mert a hardver nem bírta el rendesen. A részleteket nem tudni, de valószínűleg technikai problémák adódtak, és meg kellett várni a kiadással a következő konzol generációt. 2014-ben újra bejelentésre került a cím, és még innen is két évbe tellett, mire megérkezett hozzánk.

Ueda eredeti céljai sem voltak olyan egyértelműek játékaival, mint amilyennek végül a játékosok látták. Egy interjúban azt mondta: „Semmit sem akar ráerőltetni a játékosokra”. Tehát azok az élmények, amelyeket mondjuk a Shadow of the Colossus alatt átéltek az emberek, nem voltak tudatosak, és talán pont ezért hatottak igazinak. A The Last Guardian ötlete is második játékából ered. A Shadow of the Colossus során Ueda szándéka az volt, hogy Wander és a lány kapcsolata legyen fontos és kiemelkedő, de a játékosok visszajelzései során kiderült, hogy sokkal inkább Wander és lova közötti spirituális kapcsolat hatott jobban az emberekre. Ueda úgy látta, hogy ha ez a helyzet, akkor nem hagyják veszni ezt a lehetőséget, és ennek a továbbgondolása lett a The Last Guardian.

Ki barátot talál, kincset talál

Nem fogok hazudni, nem voltam kezdetben annyira elájulva a játéktól és talán én vagyok az egyetlen ember a bolygón, aki a végére sem esett hasra tőle - mindezeknek a miértjét fogom taglalni -, de minden hibája ellenére a játék bizonyos aspektusai valóban lenyűgözőek, mint a látvány, a zene és hangok vagy maga Trico a fura házi szörnyetegünk.

Nem fárasztanak minket túlzottan a bevezetővel. Régi rajzokon keresztül láthatunk több mitikus lényt, majd rögtön a játék közepébe is vágunk. Az általunk irányított fiú egy hatalmas tollas, patkányfarkú, de szarvakkal rendelkező macskaszerű lény mellett ébred. Meglelünk még egy furcsa kis kerek pajzsszerű dolgot is, amit magunkhoz veszünk. Ahogyan mi, úgy a fiú sem tudja, mi történt vele és miért van tele a teste furcsa írásjelekkel. A szörnyeteg ki van kötve és elég hangosan nyöszörög, ha megpróbálunk a közelébe menni, elég ellenségesen viselkedik. Az állat nem véletlenül olyan nyűgös, ugyanis dárdák fúródtak a testébe, amit ki kell szednünk, ha ez sikerült, valahogy ki kell szabadítanunk Tricot – így hívják bestiánkat – és meg kell etetni. A pályán különböző helyeken hordókat találunk, ezeket kell odadobni Triconak aki elnyammogva azokat erőre kap és bizalma is nő velünk szemben. 

A látvány ahhoz képest, hogy kilenc éves a játék – mert végül is annyi – néhol elképesztően gyönyörű. Ueda korábbi alkotásaiból ismert dizájnnal találkozunk, amely nagyon erős atmoszférát kölcsönöz a játéknak, szó szerint fellélegeztem, amikor kijutottunk a nyílt terepre. A szinte fehéren világító, vakító napfényt, a fa lombjait mozgató szellőt majdhogynem éreztem a bőrömön. Jól esett ott flangálni, és nem szívesen mentem vissza zárt terekbe, főleg Tricoval a nyomomban. Mindig attól féltem az elején, hogy rám tapos véletlenül. A szörny mozgása hihetetlenül jóra sikerült. Ahogyan vizslatja folyamatosan környezetét, vagy odabújik hozzánk, na, ez az igazi varázsa a játéknak. Trico-t öröm nézni, ahogyan jön-megy, vagy csak leül és vakargatja a fülét. 

De Trico nem csak dísznek van ott, nagyon hasznos tud lenni. Miután nem akar minket elhagyni, hiába hessegetjük, hogy menjen haza, ő továbbra is jön utánunk. Segít elérni magasan lévő platform elemeket, utunkat akadályozó sziklákat bont le vagy faajtókat. A kihívás szinte mindig az, hogy Triconak kell valahogyan utat fabrikálni, elvégre termete miatt nem fér be mindenhova. A megtalált kis fényes pajzzsal, ha rámutatunk valamire, akkor Trico a farkából villámokat szór, amivel fel lehet robbantani egyszerűbb akadályokat. Ahogyan Trico egyre inkább megbízik bennünk, már nem csak magától követ minket, hanem oda is tudjuk hívni magunkhoz. A kettejük között kialakuló kötődés, ami igazán megfog szerintem mindenkit ebben a játékban. Kezdetben félénken követ minket, aztán már utánunk ugrik és megment minket, ha éppen lezuhannánk valahonnan. Az interakciók egy része teljesen random de vannak előre scriptelt jelenetek, de egyáltalán nem lehet megmondani, hogy melyik-melyik. Ez ad egy szép flow élményt, már ami a kapcsolatuk fejlődését illeti.

Kilenc év hosszú idő

Volt majdnem tíz év, ami a fejlesztők rendelkezésére állt, hogy tökélyre csiszolják a The Last Guardiant. De amilyen gyorsan változik a világ, és amilyen ütemben fejlődik a technika, nehéz egy ekkora projekttel lépést tartani. Míg a PS3 kevésnek bizonyult a játékhoz, a PS4 már olyan, mint tehénen a gatya. Lehetett volna még szebb a játék, néha pedig olyan frame droppokat produkált, hogy csak néztem. De nem ez a legnagyobb problémám, hanem a kamerakezelés és az irányítás és a fiú mozgása, akit irányítunk.

Kezdjük a kameramozgással, ami néha botrányosan rossz. Olyan mintha túl érzékeny lenne a stick, kicsit akarom a képet arrébb tolni, erre majdnem megfordul a kamera a fiú körül. Meg akarok nézni valamit, ami kicsit magasabban van és újra meg újra belenézek a hófehéren izzó napba. Abszolút támogatója vagyok a jó narratívával és kidolgozott karakterekkel operáló játékoknak, de szerintem elvárható volna, hogy mellette a játékmenet se legyen szenvedés, ha nem is világmegváltó vagy élvezetes. A The Last Guardian viszont amennyire erős a karakterek és kapcsolatuk mélységében és kidolgozottságában, annyira nem sikerült jól a technikai része.

A kameramozgáshoz plusz nehézség a fiú csetlő-botló közlekedése. Minden kiálló kis pixelben hasra akar esni, néha úgy éreztem, mintha egy rongybabát navigálnék, egyszerűen nem volt jó érzés irányítani. Lassan indul meg, és lassan áll meg. Apró pozitívum viszont, hogy ha megsérülünk vele, akkor kis ideig húzza a lábát, ami meglepően szépen lett meganimálva.

Az irányítás terén – a kamerakezelés mellett – is vannak gondok. Pont a karakterünk rongybaba mozgásának köszönhetően sokszor fogunk nekifutni egy-egy platform rész teljesítéséhez. Még akkor is le fogunk néha esni, amikor már megszoktuk az irányítást, mert hiába akarjuk, hogy a fiú átugorjon egy párkányra, vagy fogja meg a szélét, egyszerűen megbotlik valamiben, ettől ugye elfogy a ritmus, és le- illetve hasra esünk. Azon már lehet vitatkozni, vajon mennyire jó, hogy a játék semmilyen információt nem közöl, és nem segít. Abszolút kútfőből kell megoldanunk egy-egy pályarészt, de ha valakinek nem áll rá az agya, annak nehéz dolga lesz. Trico szolgál némi segítséggel, mert néha éppen odaáll, ahol majd szükségünk lesz rá, de igazából ez sem akkora útmutatás. A játékmenet nem csak ugrálásról meg ide-oda futkorászásról szól, és Trico sincs mindig ott velünk. Bizonyos részeken kőkatonák állják utunkat, akikkel harcolni nem igazán tudunk – nincs is mivel – hanem ki kell cseleznünk őket, elfutnunk előlük. Ezek a részek jó adrenalin boostot adnak az biztos.

Szívvel, lélekkel

Elvitathatatlan, hogy a The Last Guardian 2016 egyik legjobb PS4 játéka. Hiába a sok technikai gond, a rossz irányítás, meglátom ezt a fura szörnyeteget, ahogyan érdeklődve néz a fiúra, megbökdösi orrával, és elszorul a szívem. A szép percek, amiket adott a játék, többet ér, mint a rosszul működő mechanika. Ueda és csapata teljes odaadással dolgozott a játékon, ez minden percében meglátszik, de egy interjúban alátámasztja azt, amit már fentebb említettem, miszerint nem teljesen elégedett a végeredménnyel:

„In the week after the release I don’t want to look at the game. All I’ll see are the flaws. I wouldn’t want to see it with that perspective because I don’t want to think about regrets. Even seeing tiny bugs I’ll think, why didn’t we squash that one?But sometime later, maybe after a year, I’ll be able to calm down and take a look.”

Hiába, maximalista az ifjú mester, de talán pont emiatt nem lett olyan a játék, amilyen lehetett volna. Ugyan nem tökéletes, de technikailag is olyan lenyűgöző, mint történetében és karaktereiben. Hiszen gyönyörűen meséli el, hogyan talál egymásra két lélek, miként értik meg egymást, hogyan alakul ki a bizalom és kötődés közöttük. Mindazt, amit játék közben tapasztalunk, ráadásul megfejeli a játék vége. Aki nem könnyektől párás tekintettel nézte, az nem ember, vagy a szíve helyén valami ragacsos gombóc van, amivel nem tud érezni.

A játék fejlesztésének viszontagságairól keveset tudunk, és egy ideig félhettek az Ueda rajongók, hogy a projektet teljesen elássák. Ismerünk olyan címeket, amelyeket hosszabb fejlesztési idő után inkább kidobtak, mert már nem hozna annyi pénzt, nem lenne sikeres. Nem is kecsegtet soha jóval, amikor egy játék fejlesztése során sok akadályba ütköznek, és az ember még arra is gondol, maga az univerzum nem akarja, hogy a játék megjelenjen. A Sony azonban türelmes volt, bíztak Ueda tehetségében, és abban, hogy ha majd egyszer ránéz a The Last Guardianra, akkor látni fogja azokat a hibákat, amiket majd a következő játékában javítani kell.

Lesznek játékosok, akiket meg fog őrjíteni az irányítás, és lesznek, akiknek ez annyira tönkreteszi a játékélményt, hogy képtelenek lesznek továbbvinni. Akinek viszont sikerül átküszködnie magát ezeken a nehézségeken, annak csodálatos élményben lesz része. Talán újabb kilenc év múlva, kapunk egy hasonló mély és szép játékot, valami izgalmas és jól működő mechanikával. Ha sikerült felcsigáznunk, és szeretnéd megvenni a játékot, ITT megteheted.